|
2016-01-08 13:44:45, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
Ez nem egy dicsekvő poszt arról, hogy mi tökéletesek lennénk
Egy olyan bejegyzést fogok most megírni, aminek megírására nem volt eddig bátorságom, egyik olvasó-barátnőm biztatott, hogy legyen ilyen is, mert ez a téma érdekes.
Burokban nőttem fel.
Erről fogok most beszámolni, célom nincs vele. Nehéz téma, mert emiatt lehettem boldog és felszabadult diákéveimben, de emiatt volt nehéz a felnőttlétem első időszaka. Emiatt kritizáltak halálra, és hallgattam sokszor, hogy nekem könnyű, nekem csak megszületni volt nehéz. Egyébként az sem volt nehéz, mert koraszülöttként pillanatok alatt kint voltam. Emiatt maradtam ki beszélgetésekből, mert nekem nincs releváns tapasztalatom, és így nem is tudhatok semmit sem a világról, én ne szóljak bele, de emiatt lettem remek túlélő a legnagyobb káoszban is. Emiatt nem tudtam felnőve mit kezdeni magammal, és ezért volt sokszor nagyon nehéz.
Hogyan kezd épülni a burok?
Anyám és apám lazán kezelték az életet, és úgy éltek, hogy nem akartak senkinek sem megfelelni. Apám 14 évesen lett önálló, és attól kezdve magáról gondoskodott, de már előtte is dolgozott, főleg vagont pakolt. Tizenhárom évesen! Ettől kezdve nem engedte, hogy beleszóljanak az életébe, teljesen független lett mindentől és mindenkitől. Anyám falusi nagycsaládban nőtt fel, és akkor, amikor mindenki házas volt már a környezetében, ő még nem ment férjhez. Volt egy vőlegénye, de anyám az esküvője előtt nem sokkal, amikor már minden meg volt szervezve, az apja elé állt, és azt mondta, hogy ő lehet, mégsem házasodna. Nagyapám azt válaszolta, hogy nem probléma, a tervezett menüt meg lehet enni szertartás nélkül is. Vőlegény ment, apám jött, innen indultak, innen házasodtak.
A házasságkötésük után távol költöztek a rokonoktól, mindig azt mondták, hogy jobb ez így, ne dumáljon senki bele az életükbe, és ne járjanak hozzájuk naponta csak azért, mert rokonok. Egy rokon lakott a közelben, a szüleim velük megszakították a kapcsolatot sok évre egy vita miatt. Én úgy nőttem fel, hogy a családbarátaink lettek a nagybácsik és a nagynénik az életemben. A rokonság egy olyan részével, akikkel a szüleimnek nagyon gondjaik voltak, mert pl. rosszindulatú pletykákat terjesztettek róluk, egy idő után nem is beszéltek. Apai nagyapámmal sem vagy tíz-tizenöt évig. Ez fontos, mert azt tanították nekem ezzel, hogy van választásom, és nem kötelező senkivel sem jóban lenni, ha nem akarok.
Felhúzzuk a burok főfalait!
Ugorjunk az időben, lássuk a gyerekkoromat. A szüleim liberális szellemben neveltek fel. Ez nem jelenti azt, hogy minden rám volt hagyva, de dönthettem sok mindenben, nem akartak fegyelmezni állandóan, és nem erőszakoltak rám semmit. Választhattam ruhákat, ételt és barátokat. Amikor hétévesen elkezdtem válogatós lenni, anyám nem vitatkozott velem válaszként, hogy meg kell ennem a főztjét. Pedig nem voltunk gazdagok, nem volt egyértelmű, hogy sokféle étel közül választhatunk. Állandóan rántott húst, kakaót és vajas kenyeret akartam enni némi zöldséggel. Igaz, elvittek orvoshoz, hogy nincs-e valami bajom, és nem kaptam-e még kakaó túladagolást, de a doktor úr megállapította, hogy szimplán hisztizek és válogatós vagyok. Olyan is volt, hogy kitaláltam, hogy nem eszek piros zöldségeket és gyümölcsöket. Erre ők nem kezdtek el erőszakoskodni, hogy már pedig egyél. Az lett az elv, hogy hagynak, nem erőszakolnak rám semmit, nem zsarolnak, hanem kivárnak. Előbb-utóbb csak megéhezek. Így is lett.
Viszont mindig követték, hol tartok agyilag, és ehhez mérten hagyták rám a döntéseket, vagyis nem hagytak egyedül, ha az értelmi és érzelmi érettségemet meghaladó döntést kellett meghoznom.
Amikor anyám egyik kolléganője elkezdett hozzánk járni a korombeli kislányával, akkor én elsőre megállapítottam, hogy az a kislány hülye, és nem akarok vele játszani. Amikor legközelebb jöttek, anyám annyit mondott nekik, hogy én a szobámban vagyok, hagyjanak békén. Majd szólt a kolléganőnek, hogy ne hozza a gyereket, mert én nem szeretnék vele játszani. Nem erőszakoltak rám barátokat, és nem akarták, hogy illemtudóan szórakoztassak valakit, aki nem szimpatikus nekem. Elfogadták, hogy azért, mert ők bírják egymást az anyukával, nekem nem kell bírnom egymást a gyerekkel.
A szüleim azt mondják, hogy már gyerekként olyan voltam, hogy fogtam magam és félrevonultam. Ilyenkor találgattak, hogy vajon mit csinálok a szobámban, de nem zavartak, mert látták, hogy igényem van az egyedüllétre. Néha benéztek, hogy élek-e, ilyenkor kiküldtem őket, ők meg kimentek. Nem puszilgattak, ha nem akartam. Fontos ez azért, hogy az ember tudja: lehet nemet mondani, akár még a szülői szeretetre is. Velem senki nem volt agresszív, nem kiabáltak velem, nem ütöttek meg, nem aláztak meg, nem zsaroltak soha érzelmileg.
Aztán jöttek a kamasz- és tiniévek. A családunk lett a központ, a barátaimnak a találkozási pont. Nálunk sok mindent lehetett, amit másoknál nem volt szabad. A barátnőim nálunk öltöztek át a bulik előtt, ott került elő a miniszoknyájuk. Lehetett mesélni, nem kellett titkolózni. Nem volt semmi ciki, elfogadhatatlan.
Apámmal jókat lehetett beszélgetni mindenféle témákról. Kedves volt, nagyvonalú, megértő. Barátnőim pótapaként tekintettek rá. Anyámmal jókat lehetett nevetni, a barátaim őt is nagyon szerették.
Rendezd be a burkodat!
De ezzel párhuzamosan nem voltunk mintacsalád. Nálunk a szüleim nem ugráltak minket körbe, hanem önállóságra neveltek. Ha mérgesek voltunk, akkor összeugrottunk akkor is, ha volt nálunk valaki. Apám legjobb barátja sokat mondta apámnak, hogy mi azért elég furák vagyunk. Hogy sokat vitatkozunk, a gyerekek kiabálnak, és lazán beszólnak a szüleiknek, ha valami nem tetszik nekik. Hangosak vagyunk, nagyon olaszosan élünk. Nem ,,viselkedünk", hanem mindenki azt csinálja, amit akar, meg ami a csövön kifér. Nem viselkedésünk egyik jellegzetes megnyilvánulását még mindig sokat emlegetik. Ez az, hogy mi ebéd után szeretünk csendespihenőzni. Nem kezdünk el pakolászni, hanem mindenki félrevonul egy újsággal vagy egy könyvvel, és ledől egy órára. Mi ezt akkor is így csináljuk, ha vendégek vannak nálunk. Bejelentjük, hogy mi most elvonulunk, de mindenkinek adunk újságot, könyvet, ágyat, ha szintén pihenni szeretne. Ha nem szeretne, akkor meg kösse le magát valamivel, amíg mi alszunk egyet.
Húzzuk fel a térelválasztókat a burokban!
Mindig sokat beszélgettünk, figyeltünk egymásra. Én a szüleimmel mindig mindent meg tudtam beszélni. Ők nem akartak nekem előírni, meghallgatták a véleményemet, bevontak. Most sem osztogatnak tanácsot, kivéve, ha azt mondom: kérlek, most adjatok tanácsot. Ekkor is mindig elmondják, hogy ez az ő véleményük, ami nem mérce, mert ők másképp gondolkodnak, más generáció vagyunk, és nem látnak bele a fejembe. Meg én jobban tudom a saját életemet, mint ők.
Fessük színesre a burok falait!
Aztán voltak élmények. Mi sokat mentünk. Koncertre, sportrendezvényekre, múzeumba, moziba, színházba, társaságba, strandra, túrázni, tele voltunk élményekkel. Én bejártam az országot, nyaraltunk rengeteget. És a nyaralásokra vihettem a barátnőimet is, őket is meghívtuk, főleg tinikoromban. Néha három is jött velünk az egyhetes családi nyaralásunkra, mert a szüleim tudták, hogy egy tinilány nem a szüleivel akar esténként mászkálni a Balaton-parton. 15 éves voltam, amikor először elmehettem a szüleim nélkül nyaralni, megbíztak bennem. Ők is mentek nélkülünk is: nyaralni, kempingezni, vacsorázni, koncertre, szórakozni a barátaikkal. Ők azt vallották, hogy a szülőség nem arról szól, hogy feladnak mindent a gyerekeikért. Nem is vágták soha a fejemhez, hogy ők mennyi mindent megtettek értem!
Átrendezheted a belső teret!
Ha nem akartam menni, nem kellett mennem. Nem kényszerítettek a közös programokra, otthon is maradhattam, ha nem volt kedvem.
Ha bajban vagyok, most is segítenek. Megértik, hogy én sok mindent másképp csinálok, nem úgy élek, ahogyan ők. A szüleim úgy értelmezik a tőlük kapott mintákat, hogy az csak egy lehetőség, nem kötelező úgy csinálni, nem szabály, és nem mindenkinek megfelelő. Én gondolkodhatok másképp. Engem nem nyomnak azzal, hogy hogyan kellene élnem, és hol kellene tartanom, mit kellene másképp csinálnom. Viszont érdekli őket, hogy vagyok, és kell-e valamiben segítség.
Viccesek és szórakoztatóak a szüleim. Jó a humoruk, ugratjuk egymást, sokat nevetünk. Anyám bioanyu, és nagyon szeretem az egyszerűségét és józan gondolkodását. Ő soha sem kertel, és nem játssza meg magát. Ha ahhoz volt kedve, elment két hétre a barátnőivel nyaralni. Máskor meg haza érve az iskolából kérdeztem apámat, hogy hol van anya? Nem tudom, válaszolta, biztosan elment a barátnőjéhez vagy vérehulló fecskefűért az erdőbe. Ezek nem számoltatták el egymást soha.
Apám remek beszélgető partner, hajnalig filozofálgatunk az életről egy üveg bor mellett.
Támogatnak engem, és ez fontos. Kimutatják a szeretetüket, ez is fontos. Nálunk mindenki szókimondó, ezért sem szeretjük a játszmákat. Ne kertelj, mondjad, mit akarsz, mert kimondhatod.
Volt bennük önreflexió, ez is fontos.
Ennyit a családomról.
Építsünk még egy kerítést is a burok köré!
A családi burkot erősítette az iskola is. Én nem jártam soha elitiskolákba, a falubeli általánost egy kifejezetten liberális szemléletű gimnázium követte. A gyerekek szerették egymást, én soha életemben nem láttam olyat, hogy a gyerekek cikiznek vagy kifognak egy másik gyereket. Mi barátok voltunk, közösség, akik szerettek együtt lenni, és az iskolán kívül is találkoztak. Mindig szeretettel gondolok egykori iskolatársaimra, és várom az osztálytalálkozókat, mert senki sem akarja azt bizonyítani, hogy ő lett a legmenőbb. Felvállaljuk esetlenségünket, sikertelenségünket, bakijainkat. A gimis csapat szurkol nekem, hogy íróvá váljak. Nem kommentelnek, de olvassák a blogomat, és biztatnak, örülnek nekem.
A tanárim közül senki sem volt nehéz egyéniség, ezek szerették a gyerekeket, és szerettek tanítani. Okosak voltak, nem ítélkeztek, nem fogtak ki senkit. Nálunk lehetett körmöt festeni, orrpiercinget viselni, viccelődni. A tanárok tanítottak, még pedig nagyon is jól, és arra törekedtek, hogy jól érezzük magunkat az óráikon. Okosodjunk, élesedjen a látásunk, megismerjük a világot, megtanuljunk gondolkodni, eligazodjunk.
Nekem nem volt hülye párkapcsolatom. Senki nem bántott, senki nem nyomott el, le, nem volt velem agresszív.
A barátaim olyan barátok voltak, akik elfogadtak mindenféle elvárás nélkül. A kapcsolatunk nem cserekereskedelemként működött, hogy ha te ezt adod, akkor én meg azt adom. Az egyetemi barátokkal sokszor beszélgetünk arról, áldás vagy átok volt-e nekünk az a pár év. Mert mérce lett, és távol kerültünk egymástól földrajzilag, és felnőttként próbáltunk új barátokat találni. Nehezen sikerült, mert a minta, az első tapasztalatink olyan jók voltak egymással, hogy mindent csak ahhoz lehetett hasonlítani.
A férfi és nő közötti egyenlőtlenséget látom, tudom a rendszerhibákat, de én ezt felnőttként tapasztaltam meg. Nálunk nem volt a bátyám kiemelve, mert ő fiú. Egyenlőség volt, és a testvérem rajtam keresztül már gyerekként megtanulta, hogyan kell viselkedni egy nővel. Érzékeny férfi lett, aki háztartási munkát végez, gyereket nevel, és nem gondolja azt, hogy neki férfiként előjogai lennének. Mi együtt jártunk szórakozni, a barátnőim sokszor irigyeltek a jó fej testvérem miatt, őt meg miattam. Házibulikat szerveztünk nálunk, mert a szüleim ezt is hagyták, ilyenkor szépen leléptek otthonról. Jöttek a barátnőim és a testvérem tőlünk két-három évvel idősebb barátai. Barátok voltunk, akik számíthattak egymásra, a fiúk nem cikiztek minket, nem erőszakoskodtak velünk soha.
Ilyen egy burokban felnőtt ember élete nagyvonalakban. És hogy ez szerencse? Irigylésre méltó élet?
Igen, az, nekem könnyű volt, de ezért lett nehéz felnőttként. Mert az élet úgy hozta, hogy sokáig szerencsés lehettem, szinte már kiválasztott.
És innen indulva nagyon pofán tud baszni a valóság.
Egyrészt nem tudsz szabályokat követni, pedig a világ tele van többnyire értelmetlen szabályokkal, elvárásokkal, az élet előíró, nem leíró, és nehezen is alkalmazkodsz. Állandóan kritizálnak, és ami a legrosszabb, megkérdőjelezik, hogy elég okos vagy-e. Problémák és kínok nélkül nem lehetsz okos és még megértő sem. Ha az élet dolgairól kezdesz beszélni, akkor az orruk alatt mosolyognak rajtad. Mert nem vagy hiteles. Közben meg tudod, hogy nálatok is vannak és voltak tragédiák, de másképp éled, éltétek meg, mert az élet hozta úgy, és nem egymás bántásából erednek ezek.
Nem panaszkodhatsz! Neked könnyű, ugyan már, neked ez a probléma? Ha tudnád, nálunk mi van! A tiéd az semmi ehhez képest! És a megszokott reakció: rendben, ez tényleg nem jó, de neked könnyű, mert oké, hogy van ez a bajod, de mellette ott van az, hogy... és jön a felsorolás, miért nem lehetsz szomorú vagy elégedetlen.
Még egyszer: innen indulva nagyon pofán tud baszni a valóság.
Aztán, ami ettől nehezebb: évekig nem érted, hogy ami működött 23-25 évig a mikrokörnyezetedben, az miért nem működik a makroban, a burkon túl. Miért bántanak? Miért pletykálnak, tesznek alád, miért kell mindenkiben csalódni. Miért nem értékelik a tudásodat, és miért olyan kibaszottul nehéz érvényesülni? Miért nem fogadnak el? Miért kell betonfalat építeni magad köré? Miért nem vagy egyenlő a férfiakkal, amikor az első kettővel, az apáddal és a bátyáddal az voltál?
Naiv vagy, nincsenek eszközeid, illetve amik vannak, azok kevésbé működnek. Állsz fegyvertelenül a pusztában, és kapkodod a fejedet. Aztán szorongani kezdesz, és elmegy az életkedved. Beszürkülsz, majd karmokat növesztesz.
Végül rájössz, hogy amit kaptál, azt használnod kell. Nem hátrány, de nem is előny, hanem tény. Elkényelmesedtél, mert soha sem kellett elővenned a készletet, mozgósítani a tudásodat. Vannak forrásaid, tartalékaid, kaptál muníciót, csak most már élned is kell vele.
Skandináviában felnőve nehéz az élet Olaszországban!
Ennek a felismeréséig az út nehéz és fájdalmas. Aztán eljutsz oda, hogy ne átokként tekints az első 25 évedre, hanem szerencseként, ahogyan azt tetted is mindig, és örülj, hogy te legalább megtapasztalhattad, milyen egy elfogadó, szerető és támogató környezetben élni. És bízol benne, hogy egyszer még lesz ilyen. Ha meg nem lesz, akkor is megoldod. Van egy mérce, és ezért nem kötsz reflexből méltatlan kompromisszumokat.
És, hogy mi a legfontosabb tanulsága ennek az egésznek?
Az, hogy a burok valójában nem burok. Hanem ez lenne az elvárható minimum: a mikro és makrovilágban egyaránt. A burokban nőtt fel egy mítosz arról, hogy elfogadjuk, hogy nem ez lenne az elvárható minimum a szüleinktől, a munkáltatónktól, a párkapcsolatunktól és úgy, általában minden embertől.
forrás:tollampapirom |
|
| |
|
0 komment
, kategória: mások tollából |
|
|
|
Címkék: csendespihenőzni, térelválasztókat, egyenlőtlenséget, megnyilvánulását, elkényelmesedtél, beszélgetésekből, megállapítottam, megkérdőjelezik, koraszülöttként, erőszakoskodtak, családbarátaink, kényszerítettek, házasságkötésük, iskolatársaimra, esetlenségünket, elfogadhatatlan, rendszerhibákat, filozofálgatunk, munkáltatónktól, gondolkodhatok, szórakoztassak, megszakították, fegyvertelenül, összeugrottunk, párkapcsolatom, miniszoknyájuk, tapasztalatink, nagyvonalakban, szórakoztatóak, skandináviában, megállapította, olaszországban, panaszkodhatsz, erőszakoskodni, gondolkodását, nagycsaládban, dicsekvő poszt, olyan bejegyzést, téma érdekes, felnőttlétem első, legnagyobb káoszban, esküvője előtt, tervezett menüt, házasságkötésük után, rokon lakott, szüleim velük, vita miatt, családbarátaink lettek, olyan részével, szüleimnek nagyon, burok főfalait, szüleim liberális,
|
|
Offline
